„Megbeszéltük, hogy egy alapvetően realista, szórakoztató kis családi bohózatot írok, ahol tipikus magyar karakterek beszélgetnek vacsora közben mindenféle nációjú szomszédaikról több–kevesebb előítélettel.”
A Szomszédok című előadás helyszínéül a bulinegyed közepén található, illuminált állapotú fiatalokkal és dorbézoló turistákkal tömött AnKert romkocsma szolgál majd. A cím ne tévesszen meg senkit, nem annak a bizonyos Szomszédok sorozatnak lesz ez a folytatása, amelynek főcím zenéje időről időre mindünk fülébe visszakúszik. A darabot Hárs Anna írta, aki elmondása szerint, már komoly közös múltra tekinthet vissza az előadás rendezőjével, Schermann Mártával.
Hárs Anna: Először a PanoDráma Szóról szóra c. produkciója kapcsán találkoztunk 2011-ben, ahol Márta színészként dolgozott én meg dramaturgként – bár végül magam is színpadra kerültem. A következő év nyarán Márta felkérést kapott a FESZ-től, hogy készítsen előadást pécsi civilekkel Pécsről a pécsieknek. Ebből lett az Uránszív, ami az első igazán közös munkánk volt. 2013-ben egy összművészeti közösségi projektsorozatot készítettünk a Trafó felkérésére: Városi Ferenc élete és halála. A VF keretén belül öt nagyon különböző stílusú színházi előadást hoztunk létre, mindegyiket Márta rendezte, a szövegkönyveken Garai Judit dramaturggal közösen dolgoztunk. Ekkor írtam a Városi Ferenc születése c. abszurd játékot otthonszülés kontra kórházi szülés témában, ami jellegében, karaktereiben a Szomszédokkal rokonítható, sőt, Pogány Judit személye is összeköti a kettőt, hiszen mindkét előadásban játszik. Tavaly ősszel megint új vállalkozásba fogtunk, a Radnóti Színházban mutattuk be a Pacalos pizza c. verses-slames előadást négy színésszel és négy slammerrel, melynek témája a hazához való kötődés. Most pedig itt van ez a Szomszédok… Munkáink sokfélesége dacára mindegyikben közös, hogy fontos társadalmi vagy közösségi kérdésekkel foglalkozunk bennük.
Milyen benyomást tett rád Márta mint rendező a legelső alkalommal?
Hárs Anna: Mártának kezdetben hozzávetőleges elképzelése van arról, hogy mi legyen majd a végeredmény, de határozottan tudja, mit nem szeretne. Ez nagyon fontos, mert úgy jelöli ki az irányokat, hogy nagy szabadságot hagy az alkotótársaknak.
Elképesztően jól dolgozik civilekkel, valószínűleg ő az egyik, ha nem a legnagyobb szakértője Magyarországon, hogy hogyan lehet profi előadást létrehozni civilekkel és képzett művészekkel közösen. Különösen jó érzéke van ahhoz, hogy egy halom idegen, különböző képességekkel, temperamentummal, kulturális háttérrel megáldott emberből napok alatt céltudatos, elkötelezett alkotógárdát kovácsoljon. Nagyon nagy energiákat képes megmozgatni. Döbbenetes például, hogy a Városi Ferencben hány és hányféle ember vette ki a részét a munkából.
Azt is bírom benne, hogy gyakran vannak víziói egy előadással kapcsolatban, amiket nem tud megmagyarázni, de valamiért érzi, hogy egy adott képnek helye lesz majd valahol a produkcióban. És általában igaza is van. Ilyenkor ki kell találni, hogyan illeszkedik az elképzelése az egészbe, de ez nem csak feladat, segítség is: ha megértem, mit jelent számára az a kép, akkor azt is jobban tudom már, mik azok a kérdések, indulatok, amik Mártát rendezőként zsigerileg izgatják.
Több dramaturgiai munka van mögötted, de íróként sem ez volt az első megmérettetésed. Miből indultál ki a dráma megírásakor?
Hárs Anna: Adott volt a téma: a magyarok migránsokhoz való viszonya. Mikor erről először beszéltünk Mártával, még nem pezsdült fel ennyire a közélet bevándorló-ügyben. Megbeszéltük, hogy egy alapvetően realista, szórakoztató kis családi bohózatot írok, ahol tipikus magyar karakterek beszélgetnek vacsora közben mindenféle nációjú szomszédaikról több–kevesebb előítélettel. Abban megegyeztünk, hogy nagyon szélsőséges hangok nem lesznek. Mindennek menetközben egész más levegőt és hozzá plusz muníciót adott, ahogy a miniszterelnökünk és más vezető politikusok nyilatkoznak a bevándorlással kapcsolatban.
A mindennapokban hozzá vagyunk szokva, hogy elsősorban a vizuális érzékszervünk vezet minket. Ha valaki azt mondja „Figyelj, mutatok valamit” leggyakrabban elkezdjük a szemünkkel keresni azt a valamit, miközben eszünkbe sem jut, hogy esetleg egy zenéről van szó. Mit gondolsz, a 21. század, talán nem túlzok nagyon, ha azt mondom, hogy vizualitásfüggő emberét le tudja kötni egy rádiójáték?
Hárs Anna: A puding próbája majd csak áprilisban lesz. Bízom benne, hogy tudunk annyira érdekesek lenni, hogy érdemes legyen végighallgatni. Kevert műfajú előadásról beszélünk egyébként, hiszen élő része is lesz, filmbejátszás is – mindössze fél órán át „sokkoljuk” a nézőket azzal, hogy rádiójátékot hallgatnak. Ráadásul közben a sokféle nemzetiségű „szomszédok”-at nézhetik kivetítve, hogy ők hogyan készítik és költik el a vacsorájukat.
A formák keveredés egyébként is gyakori Márta munkáiban. A Városi Ferenc születése egyszerre volt film és színház. Attól függően, hogy a nézők hol ültek és hova néztek, láthatták a színészeket élőben is, és az egyik szereplő szemszögéből láthatták őket kivetítve is.
Mit gondolsz, a helyszínválasztás hatással lesz a közönség összetételére?
Hárs Anna: Feltehetően az ilyen és ehhez hasonló független, társadalmi kérdéseket boncolgató partizánprodukciók közönsége megszokta már, hogy az előadások a legkülönfélébb helyeken zajlanak. Márta legtöbb munkája térspecifikus, rendezett már a Füvészkertben, fürdőben, kórházban, a Teleki téri piacon, és majdnem egy romos bérházban is – csak onnan kitették a szűrünket a bemutató előtt két nappal. Sebaj, az is része lett az előadásnak.
Az interjút készítette: Rácz Anna
