Rácz Anna címkéhez tartozó bejegyzések

Szomszedok_logo_zold

Szomszédok: Interjú Felhőfi-Kiss Lászlóval

„egészen biztos, hogy lesz mit hallani és lesz mit látni”

Április elején rendhagyó helyszínen kerül bemutatásra Schermann Márta legújabb rendezése, ami a bevándorlás, a be(nem)illeszkedés és a be(nem)fogadás témakörét járja körül. Az alaphelyzet rendkívül szokványos: egy belvárosi bérház vacsoraidőben, egy átlagos család közös képviselővel és jó szomszédi (v)iszonyokkal megspékelve. Azonban a formai megoldások korántsem lesznek szokványosak. Akinek már volt szerencséje Schermann Márta rendezéseihez, talán nem lepődik meg rajta, hogy a színház határait feszegető, kísérletező előadásra számíthatunk. A szereplők közül teljes testi valójában csupán Felhőfi-Kiss Lászlót láthatja majd a közönség.

Úgy tudom, nem ez az első közös munkátok Mártával. Hol kezdődik a történetetek?

Felhőfi-Kiss László: Nagyon régi ismeretség a miénk. A nyolcvanas évek vége felé, a Szkéné Színházban indult, mint ahogy többekkel a mi generációnkból. Akkor a Szkéné Színház a független és alternatív szcéna megkerülhetetlen színtere volt. Márta az Arvisura Színházban dolgozott, a mi társulatunk pedig az Utolsó vonal volt. Azóta valóban többször dolgoztunk együtt.

Melyik munkátokra emlékszel vissza a legszívesebben?

Felhőfi-Kiss László: A közös előadásaink közül számomra a legkiemelkedőbb az Életosztás volt, amit az azóta már újjáépített Teleki téri piacon játszottunk. Ez a projekt a hajléktalanság problémáját járta körül, és elég komoly előkészítő munka előzte meg. Márta amellett, hogy foglalkozásokat vezetett a projektben résztvevő hajléktalanoknak, interjúkat is készített velük, amiben elmondták a történeteiket, majd ezekből az életutakból kiindulva hoztuk létre az előadást. Én a színészet mellett íróként is részt vettem a munkában; letisztítottuk, néhol kiegészítettük és egymáshoz illesztettük a történeteket. Nagyon izgalmas volt, habár mindössze három alkalommal játszottuk a darabot.

A Szomszédok projektet is hosszabb felkészülés előzte meg, folyamatosan foglalkozásokat tartott a csapat egy része egy kőbányai iskolában, ahol elsősorban bevándorló családokból származó gyerekek tanulnak. Maga az előadás azonban ettől függetlenül, noha ebből (is) inspirálódva jön létre. Egyeztettetek Mártával a projektről a munka megkezdése előtt?

Felhőfi-Kiss László: Az olvasópróba előtt mindössze egyszer ültünk le beszélgetni a Szomszédokról. Számomra azonban nem is volt kérdés, hogy abban, amit Márta csinál, szívesen részt veszek. Mindig izgalmas és érdekes volt vele dolgozni. Már csak azért is, mert én alapvetően a színház klasszikusabb oldalával foglalkozom, Márta pedig mindig egy kicsit megtekeri a dolgokat a projektjeiben, formai újításokkal vagy éppen a helyszínválasztással.

Itt például mind a kettővel, hiszen az AnKert nevű romkocsmában kerül bemutatásra az előadás, amiben keveredni fog a színház, a film és a rádiójáték műfaja. A darab, amit Hárs Anna írt, egy családi vacsora ürügyén járja körbe a bevándorlás témakörét. Van esetleg saját élményed ezt az élethelyzetet illetően?

Felhőfi-Kiss László: Annak idején mi egy zártfolyosós, a panelházakhoz hasonló társasházban laktunk, ahol minden emeleten négy lakás volt. A mellettünk lévő és a velünk szemben elhelyezkedő lakásban is vietnámiak laktak. Az egyik szomszéd néni úgy hívta őket, hogy vietmáni, a családfőt pedig rendszeresen ’Lacinak’ szólította, mert az eredeti nevét egyszerűen nem tudta megjegyezni. Éppen úgy, mint a darabban Panni néni, aki az ’Angika’ névvel látja el számára kimondhatatlan nevű szomszédját.

Noha Márta már korábban elkezdett ezen a projekten dolgozni, az utóbbi hónapokban a migráció és a migránsok helyzete nagyon aktuális társadalmi és politikai kérdéssé vált Európában. Milyen gondolatokat vált ki belőled, hogy egy ennyire aktuális témát boncolgató előadásban veszel részt?

Felhőfi-Kiss László: Ez egyrészt jó, másrészt pedig riasztó, nem politikai, hanem színházi értelemben. Miáltal ennyire aktuális, megvan a veszélye annak, hogy szájbarágóssá válik,  vagy azt gondolhatják a nézők, hogy mi egyszerűen rácsaptunk erre az egyik napról a másikra nagyon sokakat érdeklő és érintő témára. Ezzel a helyzettel persze a színháznak meg kell birkóznia. Mivel sokszor foglalkozunk társadalmi vonatkozású kérdésekkel, nem először fordul velünk elő, hogy megfogalmazódik egy ötlet, és mire eljut a megvalósításhoz, addigra egyszerűen utoléri az élet.

Számomra az is érdekes ebben a helyzetben, hogy annak ellenére, hogy három hete a migráció milyen központi téma volt, ma már szinte senki nem beszél erről a médiában. Hipergyors világban élünk, mindig van egy újabb botrány. A politika nagyon erősen érzékelhető a mindennapjainkban. Éppen ezért gondolom azt, hogy a színháznak és a művészetnek muszáj reflektálnia rá.

Szerinted, amellett, hogy reflektál rá – adott esetben például ez az előadás –, van esélye a színháznak arra, hogy formálja is a közgondolkodást?

Felhőfi-Kiss László: Ha mint alkotóember szeretnék válaszolni erre a kérdésre, azt kellene mondanom, hogy van, persze hogy van. De ha mint civil embert kérdezel, akkor azt mondom, hogy az égvilágon semmi. Általában, ha csinálunk egy előadást valamilyen erősen megosztó társadalmi problémát érintve, legyen az a hajléktalanság vagy éppen a bevándorlás, akkor azok nézik meg, akikben alapvetően is van érzékenység a témával szemben. Az a tapasztalatom, hogy ezek az előadások éppen azokhoz az emberekhez nem jutnak el, akikben esetleg megfordulhatna valami a produkció hatására.

De emellett a színháznak van egyfajta terápiás jellege, amely arról (is) szól, hogy azok, akik csinálják kifejezik a gondolataikat az adott témával kapcsolatban. Ezzel talán megnyugtatják magukat, hogy tettek valamit a közösségért, illetve megpróbáltak hatni. Látjuk azonban, hogy egyre több színházi (és művész)ember felszólal a színházi kereteken kívül, a médiában és más társadalmi eseményeken. Ez a jelenség pontosan azért figyelhető meg, mert a színháznak már nincs olyan társadalmi jelentősége, mint amilyen például 1848-ban volt.

A bemutató április 8-án lesz, és most úgy tűnik, hogy egyeztetési nehézségek miatt nem lesz sok lehetőségetek a próbákra. Mi lesz a Szomszédokban a számodra legnagyobb színészi kihívás?

Felhőfi-Kiss László: Őszintén szólva a rádiójátéktól tartok egy kicsit. Ebben a műfajban a színész semmit nem használhat a hangján kívül, azzal kell mindent elmondania. Tőlem ez kicsit idegen, de csupán azért, mert nem sokat rádióztam és alig szinkronizáltam az eddigi pályám során, így nincs benne gyakorlatom. Ez egészen izgatottá tesz a munkát illetően.

Valószínűleg a közönség számára is újdonságként fog hatni ez a régi forma.

Felhőfi-Kiss László: Mártának az a víziója, hogy minden asztalon lesz egy rádió és ezek köré gyűlik majd a közönség, mint valamilyen tábortűz köré, és együtt hallgatja a kiszóródó műsort. Ebben látom a szellemi közösségek létrehozásának a szimbólumát, és a törekvést arra, hogy összetereljük az embereket egymás közelébe. Én is kíváncsi vagyok, hogyan fog ez működni. Ami egészen biztos, hogy lesz mit hallani és lesz mit látni.

Az interjút készítette: Rácz Anna

Szomszedok_logo_kek

Szomszédok: Interjú Hárs Annával

„Megbeszéltük, hogy egy alapvetően realista, szórakoztató kis családi bohózatot írok, ahol tipikus magyar karakterek beszélgetnek vacsora közben mindenféle nációjú szomszédaikról több–kevesebb előítélettel.”

A Szomszédok című előadás helyszínéül a bulinegyed közepén található, illuminált állapotú fiatalokkal és dorbézoló turistákkal tömött AnKert romkocsma szolgál majd. A cím ne tévesszen meg senkit, nem annak a bizonyos Szomszédok sorozatnak lesz ez a folytatása, amelynek főcím zenéje időről időre mindünk fülébe visszakúszik. A darabot Hárs Anna írta, aki elmondása szerint, már komoly közös múltra tekinthet vissza az előadás rendezőjével, Schermann Mártával.

Hárs Anna: Először a PanoDráma Szóról szóra c. produkciója kapcsán találkoztunk 2011-ben, ahol Márta színészként dolgozott én meg dramaturgként – bár végül magam is színpadra kerültem. A következő év nyarán Márta felkérést kapott a FESZ-től, hogy készítsen előadást pécsi civilekkel Pécsről a pécsieknek. Ebből lett az Uránszív, ami az első igazán közös munkánk volt. 2013-ben egy összművészeti közösségi projektsorozatot készítettünk a Trafó felkérésére: Városi Ferenc élete és halála. A VF keretén belül öt nagyon különböző stílusú színházi előadást hoztunk létre, mindegyiket Márta rendezte, a szövegkönyveken Garai Judit dramaturggal közösen dolgoztunk. Ekkor írtam a Városi Ferenc születése c. abszurd játékot otthonszülés kontra kórházi szülés témában, ami jellegében, karaktereiben a Szomszédokkal rokonítható, sőt, Pogány Judit személye is összeköti a kettőt, hiszen mindkét előadásban játszik. Tavaly ősszel megint új vállalkozásba fogtunk, a Radnóti Színházban mutattuk be a Pacalos pizza c. verses-slames előadást négy színésszel és négy slammerrel, melynek témája a hazához való kötődés. Most pedig itt van ez a Szomszédok… Munkáink sokfélesége dacára mindegyikben közös, hogy fontos társadalmi vagy közösségi kérdésekkel foglalkozunk bennük.

Milyen benyomást tett rád Márta mint rendező a legelső alkalommal?

Hárs Anna: Mártának kezdetben hozzávetőleges elképzelése van arról, hogy mi legyen majd a végeredmény, de határozottan tudja, mit nem szeretne. Ez nagyon fontos, mert úgy jelöli ki az irányokat, hogy nagy szabadságot hagy az alkotótársaknak.

Elképesztően jól dolgozik civilekkel, valószínűleg ő az egyik, ha nem a legnagyobb szakértője Magyarországon, hogy hogyan lehet profi előadást létrehozni civilekkel és képzett művészekkel közösen. Különösen jó érzéke van ahhoz, hogy egy halom idegen, különböző képességekkel, temperamentummal, kulturális háttérrel megáldott emberből napok alatt céltudatos, elkötelezett alkotógárdát kovácsoljon. Nagyon nagy energiákat képes megmozgatni. Döbbenetes például, hogy a Városi Ferencben hány és hányféle ember vette ki a részét a munkából.

Azt is bírom benne, hogy gyakran vannak víziói egy előadással kapcsolatban, amiket nem tud megmagyarázni, de valamiért érzi, hogy egy adott képnek helye lesz majd valahol a produkcióban. És általában igaza is van. Ilyenkor ki kell találni, hogyan illeszkedik az elképzelése az egészbe, de ez nem csak feladat, segítség is: ha megértem, mit jelent számára az a kép, akkor azt is jobban tudom már, mik azok a kérdések, indulatok, amik Mártát rendezőként zsigerileg izgatják.

Több dramaturgiai munka van mögötted, de íróként sem ez volt az első megmérettetésed. Miből indultál ki a dráma megírásakor?

Hárs Anna: Adott volt a téma: a magyarok migránsokhoz való viszonya. Mikor erről először beszéltünk Mártával, még nem pezsdült fel ennyire a közélet bevándorló-ügyben. Megbeszéltük, hogy egy alapvetően realista, szórakoztató kis családi bohózatot írok, ahol tipikus magyar karakterek beszélgetnek vacsora közben mindenféle nációjú szomszédaikról több–kevesebb előítélettel. Abban megegyeztünk, hogy nagyon szélsőséges hangok nem lesznek. Mindennek menetközben egész más levegőt és hozzá plusz muníciót adott, ahogy a miniszterelnökünk és más vezető politikusok nyilatkoznak a bevándorlással kapcsolatban.

A mindennapokban hozzá vagyunk szokva, hogy elsősorban a vizuális érzékszervünk vezet minket. Ha valaki azt mondja „Figyelj, mutatok valamit” leggyakrabban elkezdjük a szemünkkel keresni azt a valamit, miközben eszünkbe sem jut, hogy esetleg egy zenéről van szó. Mit gondolsz, a 21. század, talán nem túlzok nagyon, ha azt mondom, hogy vizualitásfüggő emberét le tudja kötni egy rádiójáték?

Hárs Anna: A puding próbája majd csak áprilisban lesz. Bízom benne, hogy tudunk annyira érdekesek lenni, hogy érdemes legyen végighallgatni. Kevert műfajú előadásról beszélünk egyébként, hiszen élő része is lesz, filmbejátszás is – mindössze fél órán át „sokkoljuk” a nézőket azzal, hogy rádiójátékot hallgatnak. Ráadásul közben a sokféle nemzetiségű „szomszédok”-at nézhetik kivetítve, hogy ők hogyan készítik és költik el a vacsorájukat.

A formák keveredés egyébként is gyakori Márta munkáiban. A Városi Ferenc születése egyszerre volt film és színház. Attól függően, hogy a nézők hol ültek és hova néztek, láthatták a színészeket élőben is, és az egyik szereplő szemszögéből láthatták őket kivetítve is.

Mit gondolsz, a helyszínválasztás hatással lesz a közönség összetételére?

Hárs Anna: Feltehetően az ilyen és ehhez hasonló független, társadalmi kérdéseket boncolgató partizánprodukciók közönsége megszokta már, hogy az előadások a legkülönfélébb helyeken zajlanak. Márta legtöbb munkája térspecifikus, rendezett már a Füvészkertben, fürdőben, kórházban, a Teleki téri piacon, és majdnem egy romos bérházban is – csak onnan kitették a szűrünket a bemutató előtt két nappal. Sebaj, az is része lett az előadásnak.

Az interjút készítette: Rácz Anna